Az élet egy üzlet

Onnantól kezdve, hogy elkezdtem felnőttként dolgozni és élni a munka határozta meg az életemet. Személyiségem előtte még kialakulóban volt, nem volt határozott véleményem a dolgokról, vagy ha úgy is gondoltam, hogy van, bármikor megváltozhatott.

Aztán bekerültem egy olyan közegbe, ahol jól szabályozott rendszer szerint dolgoztam. A cég életének lüktetése határozta meg a mindennapjainkat. Nem csak az enyémet a kollégáimét is. Sokan közülünk fiatalok voltak, a kollégáink egyben a barátainkká is váltak. Szerelmek szövődtek, rokonok csatlakoztak be kollégának. Szerencsések voltunk, mert az árnyoldalait ennek a jellegű belterjességnek nem tapasztaltuk meg. Azt viszont igen, hogy számíthatunk egymásra a munkában és a magánéletben is. Ha szívességeket kértünk egymástól a munkahelyen, az esti buliban egy koktél volt a hála. És ez tökéletesen működött! Kezdetben tudat alatt, mostmár tudatosan használom ezt a rendszert az életem minden területén.

1, A kollégáimmal való kapcsolatomban

Eltelt tíz év, máshol dolgozom más beosztásban, de a rendszer itt is helytáll, mert bár már nem járunk bulizni, mégis ha vezetőként engedek valamiben egy beosztottamnak - elmehet egy órával korábban, legközelebb megkérhetem őt, hogy maradjon tovább egy órával, ha sok a tennivaló. Eddig nem mondtam semmi újat igaz? Tovább is van...

2, A párommal való kapcsolatom

Mivel ezeket az üzleteket nem írjuk le sehova, nem jegyezzük fel egy naplóban, így a magán szférában az érzésekre kell hagyatkozni és figyelni őket folyamatosan. Ha mindig csak én kérek, a kedvesem egy idő után feszült lesz és a legapróbb szívességet sem fogja jó szívvel megcsinálni. Ebből adódnak az olyan banálisnak tűnő viták, minthogy "vidd ki a szemetet, kérlek" mire a válasz "vidd ki te állandóan engem ugráltatsz". A mi kapcsolatunkban nincs ilyen vita és nem azért, mert az egyikünk mindent elvisel, vagy mert az áhitatos szerelemben az emberek nem veszekednek, hanem azért, mert figyeljük egymás szívesség szintjeit. Ha felborul az egyensúly higgadtan jelezzük a másiknak.

Vannak persze olyan időszakok és helyzetek amiket nem lehet bele számítani, például a betegség. Náthás kedvesünk ápolását nem vehetjük fel a listára, bármilyen megterhelő is, mert az vis maior.

3, Az édesanyámmal való kapcsolatom

Talán nem én vagyok az egyedüli, akinek az édesanyja minden kérését így kezdni: "csak egyet kérlek kislányom" és aztán felsorol négy öt elintézendő dolgot. Amivel persze nem is lenne semmi baj, gyerekként az a dolgunk, hogy megtegyük amit a szüleink kérnek, felnőttként pedig ott segítsük őket ahol csak kell. Az ember mégis természeténél fogva gyarló és ha úgy érzi, hogy csak ad ad és nem kap cserébe, feszült lesz és ezt a feszültségét le kell vezetnie, ebből pedig konfliktusok adódnak.

Ezért vezettük be azt a rendszert anyukámmal, hogy ő is annyit kérhet tőlem amennyit én tőle. A valóságban ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy az ő minden második kérésére jut részemről egy szívesség, de mivel számomra ez így is kielégítő. A rendszer megintcsak működik.

4, A gyerekemmel való kapcsolatom

Ahogyan a fenti példában a szülő-gyerek kapcsolatban az alárendelt, úgy ebben az esetben a fölérendelt szerep az enyém. Ezzel nem szabad visszaélni. A gyerekek legyenek kisebbek, nagyobbak ösztönösen fejezik ki a nemtetszésüket, ehhez nem kell pszichológusnak lenni. Ha figyelemre vágynak rosszalkodnak, ha nem érdekli őket valami unatkoznak. Nem lehet tehát a végtelenségig hangoztatni, hogy: "Az anyád vagyok, ezért azt kell tenned, amit mondok!" vagy "Én adok neked enni, ezért hálával tartozol." A gyerekünk alap ellátásáért nem lehet elvárni semmit. Neki mindenképpen kell vacsorát adnunk, a párunktól a vacsiért cserébe már kérhetünk talpmasszázst!

Visszatérve, a vacsora példájához. Pusztán azért, mert az evés iránti szükségletét ellátjuk nem kérhetjük egy ötévestől, hogy mosogasson el. Ha azonban az ő külön kérésére készítünk el egy ételt, akkor megkérhetjük, hogy tegye be a tányérját a mosogató gépbe.

A mi családunkban a gyerekek takarítanak és porszívóznak, na nem azért mert annyira szeretik, de így megengedünk nekik olyan dolgokat, amit kevésbé preferálunk. Fontos, hogy nem anyagi elismerésről van szó! Senkit sem bíztatok, hogy pénzt ajánljon a mosogatásért, ne adj isten a jó jegyekért... de mondjuk péntek este tovább maradhat a tinédzser korú gyerkőc a házibuliban, ha előző este felporszívózott.

Hozhatnék még példákat, a legjobb barátnővel, a szomszéddal vagy bárkivel, aki az életünk része. Mert ez a modell minden esetben működik. Nem írásba foglalva, nem centire utánkövetve, hanem kis odafigyeléssel, leginkább a saját érzéseinket, szívesség szinteket figyelembe véve.

Amikor úgy érezzük, hogy csak adunk és adunk, de semmit nem kapunk cserébe boldogtalan állapot, kimerülünk tőle. Ezek az emberi játszmák amikbe sokszor belekényszerítenek minket. Nem kell hagynunk, könnyű felismerni, de annál nehezebb tenni ellene. Ha úgy érzed te is egy ilyen játszma része vagy és nem találsz rá megoldást, fordulj hozzám bizalommal!